Történt egy december végi napon, hogy Rafiqból előtört a férfi. Vágyainak tárgya pedig sajnos pont az én karom lett, hiába a plüsselefánt.
Azt gondoltam naívan, hogy ezt meg fogom úszni, hiszen már több mint egy éve élünk együtt, ivaréretté pedig három hónapos korban válnak.
Igazából az egész jelenséggel nem is lett volna gond, kivéve, hogy az aktussal járó harapások fájdalmasak és a harapásnyomok miatt rövidujjút nem is viselhettem nyilvános helyen, hiszen úgy néztem ki mint akinek valamilyen fertőző bőrbetegsége van.
Kénytelen voltam begyűjteni a megfelelő mennyiségű információt az ivartalanítással kapcsolatban. A megszokott doktor néni pedig múlt pénteken elvégezte a műtétet. Az itteni protokoll szerint addig nem is adták vissza, amíg fel nem ébredt, ami azért nekem nagyon is szimpatikus volt.
Szegény kótyagos volt még este, de másnap reggelre teljesen feléledt, evett, ivott, viszont feltünően utált engem. Bezzeg a szombat esti vendégeket! Velük ment a haverkodás.
Lassan túl leszünk ezen is, még mindig néha eszébe jut, hogy engem ezért utálni kell, de már kezd megenyhülni, jutalom falatok bevetésével remélem két nap még, és végleg visszakapom a cukinyulat.
