Minden úgy kezdődött, hogy nálam volt megőrzésre Penész. Egy nagy szőrű antiszociális valami, amit nem szerettem. Az első éjszaka hajnali 4-kor kipateroltuk ketrecestől a szobából a konyhába, mert nem lehetett tőle aludni. Végül eltelt az egy hét. Aztán lett belőle majd' két hónap. Amikor a gazdája elvitte, 1 órán át bőgtem hogy nemá' nekem kell, vissza akarom kapni!
Idő közben meglátogatott kedves Gáborom, hát elmentünk együtt kaját venni Penésznek. És ott, akkor, a bevásárlóközpont kisállatboltjában megláttam, a NYULAT. Flegmán nézett felénk, kifeküdve. Sok googlézés után egyértelmű volt hogy a kis dög nem valami genetikai hulladék, amit rajtunk kívül más nem értékelne, valamint sosem vinné be a lakásába, hiszen kinek kéne maga az antikrisztus nyúl formában testet öltve, hanem egy külön fajta. Hát így alakult, szerelmes lettem, előtört belőlem az 5 éves: "kell de csak ilyen és ha ilyet most azonnal nem kapok, nem kell más, de hiszti lesz még több most azonnal" érzés. Aztán jött egy utazás, hogy kellően leülepedjen az érzés és ne vágja bele meggondolatlanul, viszont ez csak felerősítette az olthatatlan vágyat a NYÚL iránt. És most itt vagyunk, majdnem egy éve együtt, jóban - rosszban, egészségben - betegségben, mert ez egy ilyen viszony.
A képen Penész szőriszony pajtás látható
